Munkafüggő – akinek a lelke a vállalatot illeti meg

Nemrég Kun Bernadette “Munkafüggők. Az önkizsákmányolás lélektana” című könyvének bemutatóján vettem részt, amelyet a Magyar Pszichológiai Társaság és az ELTE PPK közösen szervezett.

A szerző és kolléganői beszélgetése során szó esett arról, hogy különbség van a munkamániás és aközött, aki sokat dolgozik. Továbbá azt boncolgatták, hogy milyen okai és következményei vannak ennek a káros szenvedélynek, amely dinamikájában hasonlít az olyan addikciókhoz, mint például az alkohol és drogfüggőség.

Ez olyan téma, amely többeket érinthet mint gondolnánk, ezért összefoglalom az elhangzottakat:

Különböző kutatások szerint a németek 10%-a munkafüggő, míg Dél-Koreában 40% az arány. Magyarországon 7-8%-ról beszélhetünk. Férfiak és nők egyaránt érintettek, és minél magasabban iskolázottak, annál inkább veszélyeztetettek. A szervezeti oldalon azonban nagy valószínűséggel pozitívan címkézik őket: elismerésreméltó a teljesítményük, vezetőként normává is tehetik a munkához való hozzáállásukat. Ahol erős a szervezeti identitás, ott lehet összefüggés a munkafüggőséggel, amely a testi és a lelki egészséget is érinti.

Bár hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az a munkafüggő, aki sokat dolgozik, azonban a munkamánia nem arról szól, hogy az illető – alkalmazott vagy vezető – mennyi időt tölt munkával. Sőt, a legtöbb munkamániást nem a megélhetés biztosításának kényszere hajtja. Azt is feltételezzük, hogy jól érzik magukat, ha teljesítenek, de ez közel sem biztos – függetlenül attól, hogy mit állítanak vagy milyen képet mutatnak magukról. Ugyanis előbb-utóbb a kiégés jelei kezdenek megmutatkozni rajtuk, ami aztán radikális megnyilvánulásokhoz vezethet, mint például a Toni Erdman című film munkamániás női főszereplője, Ines esetében.

Sokan mondják magukról, hogy munkafüggők, hiszen a témával kapcsolatos tévhitek és mítoszok miatt hősnek tartjuk őket, akik szorgalmasan, önfeláldozóan hajtanak és akik számára a munka mindenek felett áll.

De mi segít felismerni az igazi munkamániást?

Ha az addikciókból indulunk ki, akkor azt látjuk, hogy egy függő számára elsődleges az addikciója. E köré szervez mindent és elvonási tünetei vannak, ha nem jut hozzá a „szerhez”.

Nehezebb mindezt a munkával kapcsolatban felismerni és tudatosítani. Hiszen az alkohol-, a drog- és a szerencsejátékfüggőség esetén azonnal jön a megerősítés, a valóságot felejtető mámor, azonban a munkafüggőségnél kitartásra van szükség az „élvezethez”, hiszen folyamatos munkát jelent az üresség elől való menekülés.

Egy munkamániás tehát nem annyira impulzív. Sőt. Jellemzően inkább kockázatkerülő, teljesítménykényszeres és perfekcionista. Mottója a „dolgozzál, ne sírjál” és vezetőként nem feltétlenül jut eszébe, hogy a munkavállalóknak lelke is van.

A fenti viselkedésnek előzményei az olyan személyiségvonások, mint az alacsony önértékelés és a magas fokú perfekcionizmus. A negatív affektivitás – érzelmi instabilitás – lehet ok és következmény is.

Gyerekkor és családi minták

Bizonyos gyerekkori jellemzők fokozhatják a munkafüggőség kockázatát, például a parentifikáció és a szülő addikciója, legyen az alkoholizmus vagy munkamánia. A gyerek felnőtt szerepbe kényszerül és mindig mindenben jól kell teljesítenie, mert nem teheti meg, hogy ne így viselkedjen.

Kun Bernadette a könyvírás során számos interjút készített, amelyből az alábbi családi minták és hiedelmek rajzolódtak ki, amelyek hozzájárultak a munkafüggőség kialakulásához:

1. A munka mindenek felett áll, ez a legfontosabb a földi életben.
2. Hétvégén is dolgozni kell. Ha nem a cégnél, akkor a kertben.
3. A szülőt zavarja, hogy a gyerek nem csinál semmit és rászól, hogy foglalja el magát, vagy számonkéri, hogy miért nem csinál valamit.
4. Magasak a szülők elvárásai a gyerekkel szemben.

Fontos, hogy nem mindenki lesz munkafüggő azok közül, akiknek az életrajzában felmerülnek a fent említettek. Ez sokkal inkább a személyiség, a környezet és a kultúra kölcsönhatásából következhet be.

Különbség van az individualista és a kollektivista társadalmak munkához való hozzáállásában és az egyén másfajta ártalmaknak, szenvedésnyomásnak van kitéve. Japánban például elterjedt jelenség a karoshi, azaz, hogy valaki belehal a munkába a túlhajszoltság és a stressz miatt. Vagy az, hogy a dolgozó önkezével vet véget az életének, mert nem bír megfelelni a túlzott elvárásoknak.

Mit tehetünk magunkért?

Saját érdekünkben szükséges végiggondolnunk a munkához való viszonyulásunkat és észrevennünk, hogy életterületeink mennyire sérültek. Mennyit dolgozunk? Mennyit használjuk elektronikus eszközeinket? Este 10 óra után is? Figyeljük meg, hogy képesek vagyunk-e határt húzni!

Milyen előnyei vannak a rengeteg munkánknak? Dicséret, előléptetés, menőség?

És mik a hátrányai? Van-e időnk feltöltődni, sportolni, olvasni? Vannak-e egészségügyi tüneteink, amelyek azt jelzik, hogy túlzásba visszük a munkát?

Milyen céljaink vannak? Lehetséges, hogy irreálisan sokat akarunk minél rövidebb idő alatt? Meg tudunk fogalmazni olyan célokat, amelyek kisebbek, de reálisabbak?

Merünk-e, tudunk-e segítséget kérni? Nemet mondani egy feladatra és delegálni, bízva abban, hogy más is meg tudja csinálni?

Ha úgy érzed, hogy szükséged van támogatásra és szeretnéd átbeszélni ezeket a kérdéseket, fordulj hozzám bizalommal.

 

 

Fotó: https://www.newyorkbehavioralhealth.com