Szembenézés a halállal és a veszteségek feldolgozása

A Covid előtt az egyik utolsó üzleti utam Varsóba vezetett. Nagyon örültem neki, hogy sikerült egy közös vacsorát beiktatnom a programba egy idős lengyel üzleti partneremmel, Slawekkel, akit pár évvel korábban, egy wroclawi japán projekt kapcsán ismertem meg és onnantól kezdve több befektetési ügyön dolgoztunk együtt. Máig előttem van a második világháború előtt épült pálmaházból kialakított japán étterem, ahol százéves pálmafák között kitűnő sushi és sashimi mellett tárgyaltuk meg a világ folyását, üzleti terveket és lengyel szerzőktől ajánlott könyveket. Kedveltem a humorát, a találó megjegyzéseit.

Amikor a szállodám előtt kézfogással búcsúztunk, nem gondoltam volna, hogy utoljára találkoztunk. Lesokkolt, amikor egy év eleji levelemre nem Slawektől, hanem a munkatársától kaptam választ és értesültem arról, hogy Slawek kórházban van. A lengyel egészségügyet is leterhelte a járvány, az ottani ismerőseimtől mindenféle rémtörténeteket hallottam, de akkor még reméltem, hogy hamar kiderül mi okozza Slawek panaszait és megkapja a megfelelő kezelést. Sajnos nem így alakult.

Slawek halála után pár nappal levelet kaptam munkatársnőmtől, Annától, amelyben megírta, hogy hasnyálmirigy daganatot diagnosztizáltak nála és minden energiáját a gyógyulására fordítja. Nagyon optimistán hangzott, erőt mutatott, engem viszont letaglózott a hír és a gondolat, hogy hamarosan meghal, hiszen ebből az alattomos betegségből nagyon ritkán van visszaút. Évekkel ezelőtt közelről találkoztam már mindezzel és akkor Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplója segített felfogni, keretbe helyezni a felfoghatatlant. Szóval tisztában voltam Anna helyzetének súlyosságával.

A cég működőképességének megőrzése érdekében beleálltam abba, hogy a saját munkám ellátása mellett Anna pénzügyes feladatait is vigyem. Bár ez működött és helyt álltam benne, érzelmileg nagyon megviselt a helyzet. Egyrészt ott volt a sokk és rendkívül igazságtalannak találtam a sorsot, hogy negyvenes, élete teljében levő, egészség- és környezettudatos, kisgyermekét egyedül nevelő emberrel történik ekkora tragédia.

Másrészt 14 évig dolgoztunk együtt, meghatározó tagja volt a csapatnak. Dilemmát jelentett, hogy mivel teszek jobbat: ha keresem Annát, ha érzi hogy számítunk rá és feladata van, vagy ha hagyom, hogy csak magára és a gyógyulására fókuszáljon. Amikor beszéltünk, törekedtem rá, hogy meghallgassam, azt és amit magától el akart mondani, együttérző legyek és ne mondjak semmitmondó bölcsességeket, hiszen elképzelni se tudtam, hogy milyen érzés lehet Anna bőrében lenni.

Annak érdekében, hogy kezeljem az érzelmi hullámvasutat és válaszokat találjak a kérdéseimre, olvasni kezdtem mind a halálról, mind a gyászról. Nagyon sokat segített Irvin D. Yalom Szemben a nappal c. könyve, amely a halálfélelemről és annak legyőzéséről szól. Különösen megfogott, ahogy Epikuroszt idézte:

Ahol én vagyok, ott nincs halál, ahol halál van, ott meg én nem vagyok.

– azaz nincs is halál vagy legalábbis az egyén nem lesz tudatában saját halálának.

Ami pedig a legnagyobb hatással volt rám, az a “tovagyűrűzés” gondolata: Yalom szerint a legtöbben attól tartanak, hogy haláluk után semmivé lesz a létük és nem fog számítani az életük. Ezért fontos, hogy mindenki megtalálja azt a módot, ahogyan továbbörökítheti az életét: gyerekneveléssel, vagy találmányokkal, könyvírással, gyógyítással, jótettekkel, kinek-kinek szándéka és lehetőségei szerint. A lényeg az, hogy ha hatással vagyunk másokra, akik ezt beépítik a cselekedeteikbe, amivel szintén hatással lesznek másokra, akkor tovább gyűrűzik az, ami belőlünk indult ki. Yalom tanított meg arra is, hogy ha elfogadjuk az elmúlás tényét és szembenézünk az élet végességével, akkor leszünk képesek értelmes célokat kitűzni, elköteleződni és teljesebb életet élni, megvalósítani saját magunkat.

Ezután részt vettem a Napfogyatkozás Egyesület a gyász lélektanáról és a gyászolók segítéséről szóló egynapos képzésén. Dr. Sarungi Emőke előadása döbbentett rá arra, hogy napjainkban milyen mértékben tabu téma a gyász, mennyire eltűnnek a hagyományok, rítusok a 21. századi ember életéből és hogy míg régen jellemzően otthon, a családtagok körében zajlott a betegség és a halál, ma a kórházak és fizetett ápolók a szenvedés tanúi. Ezért is érezzük magunkat annyira tehetetlennek, hiszen nincsenek mintáink a veszteségek kezelésére és ebben a felgyorsult világban időt sem feltétlenül fordítunk a gyászra.

Ezen az előadáson tudatosult bennem az is, hogy nem csak a szeretteink vagy háziállataink elvesztése miatt érezhetünk gyászt, hanem hasonló veszteségélményt jelenthet egy válás, egy munkahely elveszítése, az egészség megrendülése vagy akár egy költözés, a felnőtt gyermek kirepülése vagy bizalmunk, reményeink elveszítése. Ilyenkor lehet ugyan, hogy fejben helyt állunk, de a szívünk összetörik és időbe telik feldolgoznunk az eseményeket.

A halál és a gyász megélésének kulturális különbségeire is rácsodálkoztam és eszembe jutott egy, a munkám kapcsán hallott sztori, miszerint mások érdeklődésére egy japán hölgy nevetve közölte rokonának halálhírét – erős akart lenni, mert nem akart senkinek gondot okozni a bánatával. Most megtanultam, hogy pont azok a gyászra adott reakciók nem segítenek, miszerint a gyászolónak erősnek kell lennie, elfoglalnia magát, elfelejtenie a szomorúságot, mert “az idő mindent megold”.

Ezek az egyébként jószándékú megnyilvánulások magára hagyják a gyászolót és nem veszik figyelembe a rendkívül fájdalmas érzéseit és hogy alkalmazkodnia kell egy újfajta környezethez, amelyben az elhunyt nincs már jelen. Ez pedig különösen akkor megy nehezen, ha konfliktusokkal teli volt a kapcsolat és a túlélő viszi magával a haragját, vagy épp a bűntudatát, ami rengeteg szorongást okozhat.

A gyásszal való megküzdési stratégiákról már Csehák Hajnalka gyásztanácsadó képzésén tanultam. Hajnalkának és a csoporttársaimnak azért vagyok hálás, mert olyan bizalmi légkört tudtunk kialakítani és egymással őszintén beszélni, hogy úgy érzem, miközben arra készültünk, hogy másokat támogató szakemberekké váljunk, minden saját gyászomat, veszteségemet megdolgoztam.

Megtapasztalhattam a sorstárscsoportok megtartó erejét és azt, hogy mennyit segít kimondani, kibeszélni, felvállalni az érzéseinket. Oldja a feszültséget és a megoldások megtalálását is előmozdítja! Továbbá ez segít felismerni, hogy nem vagyunk egyedül, nem mi vagyunk az egyetlenek a világon akiket veszteség ért – ahogy egyik csoporttársam megfogalmazta, csupa értékes, ránézésre vidám emberek vagyunk, mégis milyen nehéz csomagokat hordozunk mindannyian.